1979-ben Henry Kempe leírta azokat a specifikus fejlődési szinteket, melyeken a társadalomnak keresztül kell mennie ahhoz, hogy felismerhesse a gyermekbántalmazás létezését:
- szint: a testi vagy szexuális abúzus létezésének tagadása. A látott abúzusokat a pszichotikus, alkoholista vagy drogfüggő szülő, vagy idegen vendégek számlájára írják, és úgy gondolják, azoknak semmi közük sincs a társadalom egészének problémáihoz.
- szint: a társadalom felfigyel a bántalmazás durvább formáira – a gyermekverésre – és a súlyosabb testi megnyilvánulásokkal szemben hatékonyabb megoldó stratégiákat kezd kialakítani, a kevésbé súlyosabb ügyekben pedig megjelenik a korai felismerés és az intervenció igénye.
- szint: egyre többet foglalkoznak a testi bántalmazással és a figyelem azokra a gyerekekre irányul, akik nehezen boldogulnak, és akiket testileg elhanyagoltak. Felismerik az abúzus finomabb formáit.
- szint: a társadalom felismeri az érzelmi abúzust, az elhanyagolást és az elutasítást, a bűnbakkeresés és az emocionális depriváció súlyosabb megjelenési formáit.
- szint: a társadalom felismeri a szexuálisan zaklatott gyerek súlyos helyzetét.
- szint: felismerjük és leszögezzük, hogy minden gyermek kívánt tagja a társadalomnak, az egészséges személyiség fejlődéshez szerető gondoskodásra, érzelmi biztonságra és kifogástalan táplálkozásra, illetve megelőző-gyógyító egészségügyi gondozásra van szüksége.
Ha feltesszük a kérdést, hogy Magyarország e fejlődési folyamat melyik szintjén van (elemezve azokat az ügyeket, melyek felkeltették a közvélemény és a kormány érdeklődését is), arra a megállapításra juthatunk hogy az első, második szinten vagyunk.
A szexuális abúzusokkal kapcsolatos hivatalos irányelvek nincsenek megfelelően tisztázva.
A rendőrségi statisztika részlegesen tartalmazza az ismertté vált szexuális bűncselekmények adatait, de hatalmas a látencia ezen a területen a következő okok miatt:
- az abuzált gyereket az elkövető megfélemlíti, ezért nem mer beszélni senkinek;
- az abuzált gyerek tüneteit a család, a jelző rendszer nem ismeri fel;
- az elkövető családtag, a gyerek emiatt nem mer beszélni;
- ha beszél a gyerek a szülőnek, az nem hiszi el, hogy a férje, élettársa, valamelyik férfi rokona, vagy a köztiszteletben álló, gyereket pl. iskolában nevelő, vagy az edző, ilyenre képes lenne;
- a szülő elhiszi, sőt maga is tudja, de arra kéri a gyereket, hogy hallgasson, mert akkor az elkövető börtönbe jut;
- a szülő elhiszi és feljelentést tesz a rendőrségen, gyámhivatalban;
- a szülő elhiszi, mert tudomása van az abúzálásról, de nem tesz feljelentést, mert tudja a médiából, hogy az áldozattá vált gyermekére hosszadalmas igazságügyi procedúra vár, mind a nyomozati mind a bírósági szakban, és ennek nem akarja kitenni a gyermekét;
- a szülő nem tesz feljelentést, mert ismeri a magyarországi adatokat: 100 feljelentésre jó esetben 5 -10 vádemelés jut, és egy ítélet, közben akár két év is eltelhet, a gyermekének többször, akár tízszer is fel kell idézni az abúzálás körülményeit, 10-20 idegen szakember előtt, s a laikus szülő is tudja hogy ebben a folyamatban újra és újra abúzálódik a gyermeke;
- a szülő tudhatja, hogy Magyarországon a szexuálisan vagy más formában bántalmazott gyermekek számára a gyermekvédelem kizárólagos formája az elkövető elleni bűnvádi eljárás, illetve az elkövető bebörtönzése, továbbá a gyermek kiemelése a családból, állami gondoskodásba vétele. A rendőrség pusztán a kivizsgálásra és a vádeljárásra szorítkozik, alig-alig foglalkozva a terápiás, gyermekvédelmi, és gondozási munkával, és ezekben az esetekben a szakmák közötti együttműködés – a multidiszciplinaritás és az interagency – nem működik.
A gyermekeket ért bántalmazási formák hosszútávú hatásairól megoszlik a szakemberek véleménye. Sok utóvizsgálat bizonyítja, hogy a NEGLECT, azaz az érzelmi elhanyagolás következtében károsodik a gyermek személyisége a legjobban, más kutatási eredmények szerint a szexuális abúzus nemcsak a testet, de a lelket is egész életre tönkre teheti, de vannak olyan fizikai bántalmazási formák, amik szintén egy egész életre kiható sérülést okoznak.
Minden abúzálási formában az érintett személy, a gyermek személyisége irreverzibilisen károsodik.
A szülő nem tudja, hogy egyes gyerekek veszélyeztetettebbek, mint mások: a válások megnövekedett száma, és a család ezt követő átszerveződése nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatra van kihatással, hanem a testvérek, és mostoha testvérek közötti kapcsolatokra is.
A szülő nem tudja, hogy azok a gyerekek, akik korábbi tapasztalataik miatt, vagy azért mert családjuk általában véve süket az érzelmi szükségletekre, érzelmileg közönyösebbé válnak, és könnyebben válnak áldozatokká.
A szülő nem számol a következővel: a házastársi jogaitól megvont férfi a legközelebbi, rendelkezésre álló, kielégülést nyújtó lehetőséghez folyamodik – ez a függőségében lévő gyermek.
A szülő nem tudja, nem gondol arra, hogy a kifejezetten testi fenyítéssel nevelő apánál a testi fenyítés kiválthat olyan izgalmat, amely később szexuális bántalmazásba torkollik.
A szülő nem tudja, hogy a mostoha- és nevelő apák esetében sem pusztán a biológiai kapcsolat hiánya miatt lépnek fel problémák. Ezek a pótapák éppen az idősebb gyermekek ébredő szexualitásának idején vagy röviddel előtte kerülnek a családhoz. Továbbá sokszor híján vannak a saját gyermek felnevelésével kapcsolatos személyiség fejlesztő élményeknek, ami megerősíthetné bennük a vérfertőzés tabu voltát.
A gyermekeket érő szexuális abúzus életünk egyik kellemetlen ténye, amit azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha valóban elszeretnénk jutni a Kempe által meghatározott legfelsőbb szintre, ahol minden gyerek érezhetné, hogy kívánt kis lény, és megkaphatná a megfelelő gondoskodást, nevelést, valamint egészségügyi ellátást.
Ha a társadalom, (szakemberek és laikusok) egyaránt eljutott már addig, hogy nem engedhető meg a gyermekek olyan mértékű testi, fizikai elhanyagolása, ami miatt életük vagy testi és érzelmi fejlődésük veszélybe kerülhet, akkor ennek a társadalomnak az olyan gyermekekeért is aggódnia kell, akiknél az elszenvedett szexuális abúzus kihatással lehet későbbi, potenciális szexuális kapcsolataikra, illetve a felnövekvő nemzedék nevelésére való képességükre.
E gyermekek gondozása legalább annyira fontos, mint bármely más törvény betartása.
