Legyen még emberségesebb és még gyorsabb az örökbefogadás

A gyermek remény, boldogság, és öröm még akkor is, ha folytonos aggodalom és féltés a szülői sors.

- Ságiné Szűcs Klára -

A férjemmel a 80-as évek elején fogadtunk örökbe egy akkor 20 hónapos kisfiút. Egy jóindulatú daganat miatt 28 éves koromban elvégzett műtét végleg lehetetlenné tette számunkra, hogy saját gyermekünk születhessen. Ráadásul a fiú ikertestvérem családjának első babája halva született, ami aztán totális mélypontra juttatott minket. Akkor döntöttük el, hogy számunkra ez az út az egyetlen járható.

Nagyon elszántak és nagyon határozottak voltunk. A kérelem beadása után minket is alávetettek az akkori törvényi rendelkezések szerint kötelező vizsgálatoknak (környezettanulmány, lakás-és anyagi helyzet, egyéb háttér információk stb.) Természetesen a pszichológiai vizsgálat sem maradhatott el. Gyakran éreztük, hogy milyen megalázó ez, diplomával, egzisztenciával, lakással, az akkori átlagtól kicsit magasabb fizetéssel rendelkeztünk, s nagyon vágyódtunk gyermek után. Mérgelődtünk azon, hogy akik erre a nemes feladatra vállalkoznak, azokat milyen mélységekig átvilágítják, a „rendes” szülőket miért nem, hiszen sokuk nem vállalt gyerekeit adják nevelőszülőkhöz, örökbe.

A kisfiút a gyermekotthonban, csak őt magát, egyedül, egy irodában mutatták meg. A rövid találkozás után szinte azonnal dönteni kellett. A gyermekről jóformán semmit nem tudtunk, csak azt, amit láttunk, az viszont „megfelelt” a képnek, amit önmagunkban megalkottunk. Szerencsénk volt, a gyermek szinte az első percekben a szívünkbe lopta magát, azonnal megéreztünk valamit, azt hiszem, már ott abban a pillanatban szülővé váltunk. Három rövid alkalmunk volt a vele való találkozásra, s egy hetünk a döntésre. Máig nem tudom, hogyan voltunk képesek felkészülni mindenre, beszerezni mindent, amire egy ilyen babának szüksége van, munkahelyi ügyeket elintézni, családot beavatni, szembe nézni a lakótársak jó vagy rosszindulatával, de tudtuk, hogy mi őt nagyon akarjuk, ő lesz a mi boldogságunk, ő lesz a mi szeretett gyermekünk. Nagy felelősségérzet és boldogság uralkodott rajtunk.

Minden rendben ment, a szerelem kölcsönössé vált, a fiúcska szépen fejlődött, de szinte mindenre mi tanítottuk meg. Hozzánk kerülésekor, dacára a gondos nevelőotthoni ellátásnak, még egyáltalán nem beszélt, nem volt szobatiszta, nem mosolygott, de nem sírt. Nagyon alkalmazkodó és nyugodt volt. A nevelőszülői időszakot aztán végig rettegtük. Az anyja még nem mondott le róla, pedig a kórházból haza sem vitte, talán, ha kétszer látogatta, mégis joga volt dönteni. Mi pedig már el sem tudtuk volna képzelni az első perctől saját gyermekünknek érzett fiú elvesztését. Végül minden jól megoldódott. Megkaptuk a határozatot.

Javaslataink:

  1. Ha a szülő a gyermekét már a kórházból sem viszi haza, akkor ne kaphasson időt mérlegelésre, igenis fosszák meg döntési jogától. Legyen a gyermek azonnal örökbeadható, kerüljön minél apróbb korban szerető családba, mert ez az elsődleges érdeke.
  2. Ha valaki már a sokadik gyermekét adja csecsemőotthonba, bízza az államra, azzal ne legyen toleráns a törvény, kétlem, hogy gondos szülővé válik, azt győzzék meg, (kényszerítsék), hogy mondjon le szülői jogáról, amit egyébként sem gyakorol.
  3. Jó dolog a tanfolyam, nekünk még nem kellett elvégezni, de kötelezettségét vitatom. Akik ilyen nemes és emberséges feladatra vállalkoznak, azok nagy többségét a szíve vezérli, milliószor átgondolják, megfontolják, nem szórakozásból döntenek. Természetes, hogy megvizsgálják a körülményeiket, de az ne legyen hivatalnoki ridegségű, megalázó.
  4. Általában javaslom az idő rövidítését, ha minden jól működik, felesleges az új szülőket ideges, feszült állapotban tartani: megkapják, nem?, lemondanak róla, nem? akkor mi lesz, hiszen már megszerették egymást, a gyermek számára újabb trauma, ha tőlük is elszakítják. A nyomok a kicsi lélekben megmaradnak, nem mindegy, hogy szeretettel növekedett-e a pocakban, nem mindegy, hogy az első hónapokban érzett-e anyai melegséget stb. Ez megmarad a gyerekekben, ezt én a fiamon is érzékeltem.
  5. Legyen alapos a határozat és a felvilágosítás. Mi még igen rövid véglegesítő dokumentumot kaptunk. Nem világosítottak fel pl. arról sem, hogy a titkos örökbefogadás, az csak a szülőkre vonatkozik, de a gyereknek joga van mindent megtudni a vérszerinti szüleiről, esetleg a testvéreiről.

(Erre kiváló példa a miénk: kiderült, hogy a fiunknak van egy lánytestvére. Megtalálták egymást jóval harminc éves koruk felett, tartják, tartjuk a kapcsolatot, nemcsak a gyerekek, hanem az örökbefogadó szülőpárok is.)

  1. Ha kiderül, hogy született egy testvér, akiről szintén lemondtak a vérszerintiek, akkor kérdezzék meg az idősebb, örökbefogadott gyermek szüleit, nem vállalnák-e őt is. Így a testvérek együtt nevelkedhetnének fel, ami mindkettőjük számára előnyös és egészséges.

(A fiunk első kérdése volt, amikor tudomást szerzett a testvéréről: miért nem fogadtátok őt is örökbe? Nem tudtuk, nem mondták a gyámügyesek, annak idején nem kérdezték meg tőlünk, szerepel-e tervünkben másik gyermek vállalása is. Egyetlen percig sem gondolkodtunk volna, IGEN!)

  1. Az örökbefogadott gyermek és a nemző szülőknél maradt testvér/testvérek esetében is látok egy komoly veszélyt. Amennyiben bármelyikük is tudomást szerez a másikról és kapcsolatot is létesítenek egymással, kialakulhatnak érdekes helyzetek. Pl. ha az örökbeadott gyermek rendezett, jobb anyagi és egzisztenciális életkörülményeit a testvérek ki akarják használni, mert ők nehezebben élnek, úgy érzik, joguk van testvérüktől segítséget kérni, várni. Az ilyen szituációk beláthatatlan következményekkel járhatnak, minden érdekelt számára erős lelki terhet jelenthetnek, nagy bajt okozhatnak. Valamilyen módon az ilyen, esetlegesen bekövetkező problémára is fel kell hívni a figyelmet, fel kell(ene) készíteni az ügy minden érintettjét az arra illetékes szekembereknek.
  2. Még sokat kell dolgoznia azon mindenkinek, aki hivatalból ezzel foglalkozik, hogy megváltozzon a kérdés társadalmi megbecsülése. Nehezen veszik ki a fejekből, pl. hogy ma már nincsenek menhelyek, mégis gyakran hallani még. A „kihoztak egy gyereket” elítélő, bélyeg a szülőn, a gyereken.
  3. Nagyon-nagyon erősíteni kell, hogy az örökbefogadás nemes, emberséges, igazából elismerést kiváltó cselekedet, egy életre szóló vállalás, ami családok életét teszi boldoggá.
  4. Ma már azt tanítják, hogy a megfelelő időben mindent beszéljünk meg a gyermekkel. A mi időnkben még nem így volt, nem volt szigorú követelmény, s nem is tanácsolták. Természetesen ezt elengedhetetlennek tartjuk. Fontos, hogy a gyermek tudja, mert az emberek nem feltétlen jóindulatúak.
  5. A jogalkotók szerezzenek több tapasztalatot, beszéljenek családokkal, hogy a folyamat minél emberségesebb és gyorsabb legyen. A gyermek legyen az első! Az örökbefogadók legyenek a következők, az ő jogaikat erősíteni kell. A gyermekről/gyermekekről lemondó családok jogait pedig korlátozni javaslom, mert a hosszas időhúzás a gyermek számára rossz. A hosszas eljárás, az idő húzása, a vérszerintiek győzködése a gyerek számára időveszteség, ami pótolhatatlan. Minél előbb kerüljön szerető családba, mert ez az ő mindnek feletti érdeke.

36 éves tapasztalattal a hátam mögött őszintén mondhatom, hogy ha újjászületnék, és hasonló helyzetbe kerülnék, újra csak ezt tenném: gyermeket, gyermekeket fogadnék örökbe, mert a gyermek remény, boldogság és öröm még akkor is, ha folytonos aggodalom és féltés a szülői sors.

Ságiné Szűcs Klára, egy örökbefogadó szülő
2020.06.15.